Szülő vagyok, sportszülő..

Érdekes téma a sportoló gyermek szülői aspektusból való vizsgálata. Természetes része az életnek, hogy a szülő a gyermekét egészségesnek szeretné látni, ezért jobb esetben példaképként próbál közös, mozgásban gazdag programokat szervezni, vagy időt, pénzt és energiát nem kímélve az iskolai tornaórákat megspékelve, külön edzésekre járatja csemetéjét.
Ilyenkor az első igazi próbatétel, hogy milyen sportot is válasszunk. A választás általában spontán módon történik. Körülnéz a szülő, hogy szűk környezetében milyen lehetőségek állnak rendelkezésére, esetleg más szülő elmondása alapján választ. Nem szeretném azt sugalni, hogy ez nem helyes, de sajnos, csupán elenyésző esetben a választás a gyermeké. Ennek hatására az, hogy a gyermek megmarad e az adott sportnál, nagyrészben majd az edző személyén, vagy a közösségen fog múlni. Persze ez majd csak egy idő után fog elválni, viszont a szülő ebben az esetben nehezen fogja tudni kezelni az esetleges hullámvölgyeket, amikor a csemetéje a "de hiszen ezt miattad csinálom"-ot vágja a fejéhez.
Menjünk tovább. Sikeresen sportágat választottunk, a gyermek örömmel látogatja az edzéseket, és a fejlődés természetes velejárója, hogy az edzésmunkát szeretnék eredmények tükrében vizsgálni. És itt már átlépünk egy másik dimenzióba. Elszörnyedve látom, amikor 9-13 éves gyerekek sportversenyein, ahelyett, hogy a szülők a játék örömét és a teher nélküli versenyzés élvezetét nyújtanák a lurkóknak, a saját megvalósulatlan álmaikat üldözve, képesek állati módon viselkedve, akár egymásnak esni. Egy dolgot kéne ilyenkor tudatosítani. MINTÁK vagyunk. Ilyenkor is.

Gyönyörű pillanat volt az életemben, amikor egy általunk rendezett tenisztornán (10-12 évesek részére) megjelent egy apuka a 9 éves kisfiával. A kis srác kb akkora volt, mint a teniszütője. Kiváncsi voltam, miért kell egy ilyen pici fiút kitenni egy ilyen megmérettetésnek, ezért rögtön az első meccsét megnéztem. És csak álltam és bámultam. Az első labdamenettől kezdve az apuka minden egyes labdamenet után csak ennyit mondott "ügyes vagy kisfiam, mosolyogj!" Minden "fifteen" után, minden játék után, minden szett után, és minden meccs után. Mindig. És ez a csöppnyi góliát az összes mérkőzésén, széles mosollyal az arcán, futott minden labda után. Semmi esélye nem volt nagyok között, mindenkitől nullára kikapott, számomra viszont egyértelműen Ő volt a győztes. A sport és az élet igazi győztese.
A szülő legnagyobb hibája az lehet, ha a sportolás által a gyermekét, nem a mozgás örömére, a játék élvezetére, hanem a versengésre próbálja szoktatni. Az majd jön magától. Nem mindegy viszont, hogy ezt elvárásokkal tele, nyomás alatt, vagy élvezettel éljük meg. Sok sok impulzus éri a szülőket. Sajnos olyan világot élünk, amikor azt gondoljuk, hogy csak az eredmény számít. Hát nem. És főleg a gyerekeknél nem. Hagyjunk nekik időt a fejlődéshez. Bízzunk az edzőben, aki ebben parnter akar lenni. Ne akarjunk 15 éves világsztárokat. A 15 éves az még bőven gyerek. Amit viszont tehetünk, az a támogatás, biztatás, ösztönzés. Ez viszont őszinte és mélyreható önismeret nélkül elképzelhetetlen.