Egy "aranyos" történet.

Közhelyként kezeljük ugyan, de talán mégis lesz abban valami, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket. Ez a történet ott kezdődött, hogy a lányom elkezdett floorballozni. Nem is lenne ebben semmi különös, és mint gondoskodó apuka, becsülettel hordtam Őt edzésre, és az edzés végeztével haza. Mivel már főként sporttal foglalkozom, alkalmanként korábban mentem érte, hogy megnézzem, miről is szól ez az egész.

A lányomnak és a pár kezdő lánynak, nem voltak külön edzései (az iskolaikat kivéve), az elején a női edzéseken foglalkoztak velük. Ami rögtön szimpatikus volt, hogy a már évek óta játszó csapat, szinte azonnal sajátjaiként kezelte a "kicsiket" (főleg két szöszi). Láttam jó közegbe került a lányom, és akkor itt (akkor még így gondoltam) számomra véget is ér a történet.
Hát nem ért.

Történt ugyanis, hogy az aktuális edzőjük (akit régről ismerek) egészségügyi okoknál fogva, nem tudta tovább vállalni a csapat irányítását, és megkért, hogy amíg nem lesz új edző, megcsinálnám e a nyári felkészítést a lányokkal. Mivel épp külföldre készültem egy hosszabb időre, és az elutazásomig volt pár hét, gondoltam egy két hetes "intenzív" alapozás belefér. Elkészítettem az edzéstervet, melyet a lányok is megnézhettek előre. Első találkozásunk alkalmával sok ijedt tekintet meredt rám, mivel már látták (papíron) a rájuk váró két heti munkát. Elkezdtük hát az alapozást, mely izzadtsággal, izomlázzal és kínlódással indult. Nem, ezek a lányok nem voltak azon a szinten, melyen egy sportolónak szerintem lennie kell. Én addig más környezetben dolgoztam, és ezért volt számomra furcsa az egész. Mint kiderült, szinte kivétel nélkül, iskola vagy munka mellett űzik ezt a sportot, saját és családjuk idejét, energiáját és nem utolsó sorban pénzét is erre áldozva. Viszont már abban a két hétben feltűnt valami, aminek akkor nem volt számomra extra jelentősége (mivel, csak két hétig leszek, gondoltam akkor). Ez pedig a hatalmas szívük, és alázatuk volt az elvégzendő munka iránt. Talán már ott, akkor beindult valami a csapat és köztem. Nem volt az semmi kézzel fogható, csak úgy volt. Eltelt a két hét, ki-ki ment a saját útján tovább.

Az év végén, karácsonyhoz közeledve, kaptam egy telefon hívást a régi edzőjüktől, hogy szeretne pár szót váltani velem. Leültünk hát egy helyi pizzériában. A klub elnöke, a csapatkapitány, az edző barátom és én. Felvázolták a helyzetüket, és megkértek, nem volna e kedvem ismét a csapattal dolgozni. A barátom egészségügyi állapotánál fogva, én meg azon okból, hogy azt sem tudtam, hogy eszik vagy iszák a floorball-t, egyedül nem vállalhattuk el az edzői feladatokat. Megszületett hát a döntés, csináljuk közösen. Próbáljuk meg, gondoltam, nézeteink a sportról azonosak, és a klubelnök is megnyugtatott, hogy mivel a szezon közepén kezdünk, legyen ez az idő az összecsiszolódásra szánva.

Elkezdtük a közös munkát. Másodszor. Mivel Csehországban és Szlovákiában a floorball komoly szinten működik, és nem akadályoznak nyelvi korlátok, rengeteg információt szereztem ilyen-olyan forrásokból, és ezeket az edzőtársam eddigi tapasztalataival ötvözve próbáltuk a csapat hasznára váltani. Heti kétszer másfél óra edzés állt rendelkezésünkre, melyeken, erőnléti, technikai és taktikai feladatokat is oldanunk kellett. (aki egy kicsit belelát a sportba, tudja, hogy ez mit jelent) Számtalan kemény edzés, csoportos és egyéni beszélgetés, pár kisebb konfliktus és ezeket kiegészítő háttérmunka. Ezek voltak közös munkánk fő jellemzői. Ami az első pillanattól ott volt ebben az inteligens társaságban, az a hatalmas szív és alázat volt. Többen csak az edzés kedvéért utaztak majd kétszáz kilométert. Akkor még senki nem tudta biztosan, de a levegőben már ott volt, ami nyáron is. Edzésről edzésre, mérkőzésről mérkőzésre, érezhető volt a közös munka eredménye. Az utolsó helyről bejutottunk negyedikként a rájátszásba. A legszebb pillanatok azok voltak számomra, amikor érezhettem a csapat bizalmát. Bennem, bennünk és az elvégzett munkában. Ebben mindben már hittek. Éreztem, hogy már csak egy lépésre vagyunk a sikertől. Ez pedig akkor jön, ha önmagukban is hinni tudnak. Elhiszik azt, hogy képesek rá. Elhiszik, hogy amit mások csodának hívnak, az nem csoda. Csupán a munka, az alázat és a hit megérdemelt eredménye. És ez is megérkezett. A döntőbejutással. Aztán a döntő első, idegenbeli győzelmével. És végül a bajnoki arany magasba emelésével a hazai közönség előtt. Egy rövid, de annál tartalmasabb együttlét eredményeként.

Ti már tudjátok...  Juci, Pálma, Dóri, Anna, Sziszó, Beus, Edus, Vivi, Ágica, Nicole, Ancsika, JVivi, Klára, Gujti, Réka, Rita, Fanni, Evelyn, Vici köszönöm Nektek.

...talán a történet itt nem ér véget ....